Több mint egy évvel ezelőtt kezdődött. Sose volt baj a gyomrommal, aztán egyik napról a másikra elkezdtem felfújódni, és az arcom és a nyakam sokszor forró lett, és olyan vörös minta főtt rák.Nem fájt semmim, de egyre rosszabb lett sokszor, ha nem ettem semmit akkor is 6 hónapos terhesnek néztem ki, sokszor nem tudtam levegőt sem venni rendesen.

  El a háziorvoshoz, azt mondta, vegyek a patikában emésztést segítő gyógyszert.  Vettem. Nem használt. Diétázzak! Ne egyek fűszereset, forrót, zsírosat, stb..Eddig sem ettem. Többször visszamentem, kértem, derítsük már ki, mi okozza, egyik fülén be, a másikon ki. Megelégeltem, határozottan kértem beutalót a gasztroenterológiára. Némi szájhúzogatások és szemöldökemelgetések közepette meg is kaptam.   Szakrendelőbe el. Az első akadály a kartonozó, nem lehet ám simán bejutni, időpontot kell kérni. Tudtuk, valamivel több mint két hónap.  Türelem vizsgálatot terem. nyolc hét múlva mehetünk is, hurrá!  

  Orvos magas, őszes, hatvanas, kikérdez, majd közli, a vizsgálat - gyomortükrözés - két hónap múlva lesz esedékes, ha elszánom magam. Hajrá, még két hónap lufiállapotban. Elszánom magam, imígyen én, mert szabadulnék a bajomtól de nagyon. Számolom a napokat, lassan telnek, de eljön a nagy nap, időpontra délután éhgyomorra, kopogó szemekkel megjelenek. Nővérke híján minden empátiának, szigorúan: nyissa ki a száját, és nyelje le a lidokaint. Nyitom, nyelnék, de nincs mit, olyan kevés a két mini spricc. El fog zsibbadni belül, így a komor asszonyság. Várok, nem zsibbad. Lehet, hogy csak ennyire kell, nem tudhatom. Doki bejön, kérdezi hogy elszántam-e magam. Szemlátomást, mondom én. Csutora a szájba, mire észbekapnék már megy is le a torkomon a szonda. Csakhogy mindent egy az egyben érzek, egyáltalán nem hatott a kevés cucc. Szinte csillapíthatatlanul öklendezek. Vegyen az orrán levegőt, utasít a hölgyemény, de nem tudok szólni, hogy nem szelel az orrom, csak rázom a fejem. Akkor a száján! Én, a valaha kemény sportoló, ellazítom minden izmom, koncentrálok, hogy a szonda mellett tudjam venni a levegőt szép egyenletesen. Miközben a legkisebb mozgását is érzem. Nem öklendezem, befelé figyelek. Hát polipok vannak odabent, nem is egy..kettő..három. Na akkor kivesszük, jó ?

Újabb hölgy érkezik, legalább 90 kiló, ráhasal az oldalt fordult testemre, pedig nem is moccanok. A másik a fejemet fogja le, időnként műszerekért megy csak el. A doki kér ilyen hurkot, olyan tűt, ha meghozta megint a fejemre telepszik. Telik az idő, lazítok.. Doktor a hurokkal szerencsétlenkedik, nem látom, mondja, az előbb még megvolt. Na most oda szúrjon alá, most húzza kijjebb, most lefelé, na már majdnem megvolt, másik hurkot, másik tűt...És már egyáltalán nincs hatása - nem is volt - a lidokainnak, mert mire felkiáltanak, hogy hurrá, megvan, nem bírom tovább. Eltelt fél óra - megnéztem az órám előtte, utána - és a hölgy aki a szerszámokat hozta, már nem csak a fejemet, de az alkarjával a nyakamat is a vizsgálóágyba préselte. Szabályosan fojtogatott. Már nem segített a lazítás, fulladozni kezdtem. Kihúzzuk ? - kérdi a doki . Bólintok, ahogy tudok, szonda ki, a pulóverem válla a saját nyálammal átitatva hidegen tapad a vállamra....

Barbamama                                                                                                  folytatás következik...