Nagyon nem akartam kórházba menni...

Hónapok óta fokozódott a légszomj, egyre gyengültem, pár lépés is alig sikerült és jött a fulladás. Felkelni már egész nap nem tudtam, a fürdőszobáig az öt lépés is nehezen sikerült. Nem volt mit tenni...                                  Két heti könyörgés után a háziorvos végre kijött, szemrevételezett, meghallgatott. Szív, tüdő rendben, nem hallok semmi rendelleneset, véroxigén tökéletes. Akkor mitől a fulladás...? Végül határozott kérésemre beutal az illetékes kórház SBO - ra. Ha nem kértem volna...? Mentő kell, mert mozgásszervileg is rosszul állnak a dolgok, két éve rokkantságin itthon, csak vánszorgok. Megrendeli, majd jönnek valamikor a nap folyamán... Délután 5 körül ideérnek, még több beteget összeszedve cca. két órányi furikázás után beérünk.

Szerencsém van, előttem senki, mire lerogyok a múanyag székre, elő is kerül egy nővérke. Úristen, maga milyen sápadt, csodálkozik rám, ( a háziorvosnak valahogy nem tűnt fel ) máris bekerülök a betegfelvételre, vízszintesbe tehetem magam, úgy több a levegőm. A nővérke kedves, figyelmes, a keze profi, szinte nem is érzem a vérvétel szúrását. Gyorsan jön egy fiatal doktornő, kérdez, meghallgat türelmesen, csak egyszer szól, hogy lassabban mondjam, mert nem tud ilyen gyorsan írni. Írja! Csaknem hatvan évem alatt nem sokszor sikerült elérnem, hogy meghallgassák a panaszaimat, de hogy le is írják....ez új! Kedvesen kérdez, figyel a válaszomra is.                       Nemsokára csatlakozik a csapathoz egy szintén fiatal orvos, ketten nézik a közben elkészült vérvételi eredményemet. Halkan beszélgetnek, majd a doki elmondja, hogy olyan rossz a vérképem, hogy biztos benne, vért kell kapjak...ez pár nap múlva meg is történt. Kikérdeznek a további panaszaimról, jegyzetelnek, konzultálnak, majd közlik, hogy a kardiológiára kerülök.

Pár perc, és fenn is vagyok, olajozottan mennek a dolgok. Jön az osztályos nővér, kikérdez, aláirat, megkapom a kis karszalagomat, reggelre a különböző végtermékeknek szánt tartályokat, utasításokat. Este már nem történik lényeges dolog, az utazás annyira lefárasztott, hogy kipakolni sincs erőm a húzós bőröndömet. 

Ami a következő 2 hétben velem történt, az sokakkal megesett már, így nem is untatnám vele azokat, akik időt szánnak kicsiny irományom elolvasására. Ami a lényeg, az most következik: találkoztam Bencével...

Talán a harmadik nap reggelén futólépésben érkezett...akkor még nem tudtam, hogy ez a normál közlekedő sebessége. Bemutatkozott, és kedvesen elmondta, hogy most két napig ő viseli a gondunkat az osztályon. Rövidre nyírt sötét haj, ápolt borosta, illat, kedves közlékenység...nőknél erre az alkatra mondják hogy filigrán. Megnyerő egyéniség, emberség, figyelem, szuper kommunikáció. Ez volt az első benyomásom. Majd rájöttem, hogy ami beljebb van, az sem semmi... Úgy szúr, mint egy álom, nem is érzi az ember, mindig beletalál a vénába, mindig ott van, amikor kell, nem felejt el semmit, ha kérsz valamit, perceken belül hozza. Úgy száguld fel alá egész nap, mint egy duracell nyuszi, akinek sosem fogy ki az eleme. Sosem morcos, mindenkihez van kedves szava, ahová belép, ott kisüt a nap, akármilyen vacakul is érzi magát az ember. Mosolyog! Egész nap mosolyog, mindenkire...Ez nem pénzkérdés, ez belülről jön, ezt nem lehet tanulni, vagy megvan valakiben, vagy nincs. Árad belőle a segíteni, a tenni akarás, a jóindulat, és mellette kőkemény profi a szakmájában. Közlékeny, elmondja, hogy ősztől tovább akar tanulni, mert diplomás ápoló akar lenni. Már nem lesz itt sokáig, mert átmegy egy klinikára, ( az orvosok erősen sajnálkoznak ) amit nem neveznék meg, mert nem hatalmazott fel rá.

Egyik hajnalban történt egy olyan esemény aminek főszereplője volt, és amit míg élek, nem fogok elfelejteni. A szakmai tudás, lélekjelenlét, a pillanat törtrésze alatti határozott döntésképesség, az azonnali cselekvés iskolapéldája volt. De ez már egy következő történet...

Hamarosan...